Az OHD vékony és árnyalt erőtereket manipulál, ezzel elérve azt, hogy az ember érezze azokat a tárgyakat, amelyek nincsenek is valójában ott. Az erőterek és a háttérkivetítés segítségével az ember hangokat és nagyobb távolságokat is felfedezhet, nagyobbat, mint amekkora a holofedélzeten valójában elférne. Az erőterek segítségével a használó nagyobb távolságokat is bejárhat, miközben a kivetítés "továbbgurul".

A holotechnológia

Amióta 1990-es években megszülettek az első virtuális valóság (VR) rendszerek, az emberiség nagy fejlődést ért el abban, hogy létrehozhasson valódi látványt, hangokat, mesterséges környezetben. A korai VR környezeteket nem nevezhetjük igazán valóságosnak, de a 21. század közepén a számítástechnika olyan fejlődési szintet ért el, amikor is a VR rendszereket már a szórakoztatásban és az élet más "komolyabb" területén is alkalmazni lehetett. A VR technológia további fejlődését a 3. világháború kitörése akadályozta meg, és egészen a 21. század végéig nem is folytak további kutatások ezen a területen. A VR legnagyobb hibája az volt, hogy hiába volt képes a számítógép képeket, hangokat létrehozni, a felhasználó mégsem igazi környezetben volt. Habár a VR-ruhák képesek voltak az érintés szimulálására, ezek a rendszerek mégcsak meg sem közelítették a valódi tárgyak tapintásának érzetét.

Szükség volt egy olyan környezet létrehozására, amelyben a felhasználó szabadon tevékenykedhet. Ez 2315-ig, a replikátor feltalálásáig nem volt lehetséges - a replikátor segítségével könnyedén hozhattak létre vagy tüntethettek el különböző tárgyakat.

Az első "holoszobákat" 2328-ban hozták létre. Egy kis szobát szereltek fel holografikus kivetítőkkel; ezek hozták létre a valósághű képet (általában egy tájképet) a falon és a plafonon. Egy replikátor teremtette meg a képen belüli tárgyakat - fát, növényeket, stb. A felhasználó pedig felvehette és használhatta a tárgyakat anélkül, hogy bármilyen kivetítő felszerelést hordott volna magán.

A korai holoszobák számos korlátozással működtek, pl. a figyelmetlen ember könnyen nekisétálhatott a falnak, vagy ha egyszerre többen voltak a kamrában, legfeljebb csak olyan távol lehettek egymástól, mint a szoba két legtávolabbi fala. A legfőbb korlát az volt, hogy a kamrában létrehozott karakterek nem voltak igazán életszerűek, mégcsak meg sem lehetett érinteni őket.

A mai modelleknél már megoldották ezeket a problémákat. Egy modern holoszoba erőteret vetít ki a szoba padlóján, és a felhasználó ezen úgy sétálhat, hogy valójában egy lépést sem tesz előre; a számítógép automatikusan mozdítja tovább a képet és a tárgyakat a kamrában, és úgy hozza létre a kivetítéseket, hogy azok a felhasználó mozgásának látszatát keltsék. A falat elért replikált tárgyak dematerializálódnak, az újonnan "képbe kerülők" pedig replikálódnak.

Egy másik komoly gondot az jelentette, ha két ember használja a holokamrát. Ha ugyanis a két ember egymástól éppen ellentétes irányba haladna, a teremtett kép illuziója kettétörne. A modern kamrákban a számítógép ennek elkerülésére létrehoz egy belső elválasztó falat; a holoszoba felénél a számítógép létrehoz egy olyan hologramot, amely a másik képét mutatja, amint az távoldik. Ezzel alapjában véve két miniatűr holoszoba jön létre egynek a belsejében. Ha a felhasználók egymás felé indulnának, a számítógép megfordítja az eljárást, és a két részt eggyé olvasztja. Így egy modern szoba arra is képes, hogy a környezetet számos alrészre bontsa, ezáltal egyszerre több ember is egymástól függetlenül használhatja.

A holotechnológia talán legnagyobb áttörése a "holoanyag" feltalálása volt. Ez egy szilárd anyag, amely a holoszoba energiarácsában jön létre, és a számítógép vezérelt vonósugár segítségével változtatják meg a felépítését. A holoanyag segítségével teljesen valóságos karakterket lehet létrehozni a kamrában.

A holoszoba mögötti alapvető eszköz a mindenirányú holodióda (OHD). Az OHD egy kicsi egység (sok száz millió db négyzetméterenként), amely teljesen színes sztereoszkópikus képeket és háromdimenziós erőtereket képes létrehozni. Az OHD vékony és árnyalt erőtereket manipulál, ezzel elérve azt, hogy az ember érezze azokat a tárgyakat, amelyek nincsenek is valójában ott. Az OHD-ket nagy lapokon helyezik el, amelyek további 0.61 négyzetméteres részekből állnak. Egy tipikus Csillagflotta holofedélzet fala 12 alfeldolgozó rétegből áll, összesen 3.5 mm vastagságban szétszórva egy pehelykönnyű lapkára erősítve. A panelt egy optikai adathálózat vezérli, amely a standard panelkijelzőhöz hasonló. A főkomputer-rendszer kitüntetett részlegei irányítják a holofedélzetet, és ezen részlegek memóriái és sebességei határozzák meg a lehetséges holoprogramok számát és bonyolultságát. Habár a modern holoszobákat úgy reklámozzák, mint ahol minden olyan, mint a valóságban, de azért a gyakorlatban még mindig vannak korlátozások. Még a legmodernebb holoszobák is maximum csak 12 különböző környezetet tudnak kezelni, és a legtöbb program még csak ki sem tudja használni a szobák technikai kapacitását. Talán a legnagyobb korlátozás a holoanyag maga; ez csak az energiarácson belül stabil, és amint elhagyja a holoszobát, szétesik.

Számos méretű és típusú holoszoba létezik; a Föderáció rendelkezik a legjobb modellekkel, és a Föld dicsekedhet a legnagyobb ismert holoszobákkal. A Csillagflotta holofedélzetei valószínűleg a legmegbízhatóbbak, míg a ferengik rendelkeznek a legfejlettebb és legkreatívabb programokkal.